Kedves Tünde!

Amikor pár hónapja köszöntöttelek az 50. születésnapodon, megkönnyeztünk. Látszott a szemeden, mennyire örülsz, hogy hallhatod, igazán fontos vagy nekünk, hogy figyelünk rád, hogy szeretünk.

Akkor személyedet, egyéniségedet a szürke színnel kötöttem össze, amely önmagában talán észrevétlen, de bármely mással harmóniát hoz létre úgy, hogy engedi a többit érvényesülni.

Soha nem szerettem volna ezt a hasonlatot újra leírni! Éppen a napokban beszélgettünk, mennyire jól érzi magát egyetlen gyermeked az egyetemen, hogy új élet kezdődött most a családban ezzel, hogy végig kísértétek az első tizennyolc évét, hogy útjára engedtétek.

Nem, nem akarom elfogadni, hogy ez a szófordulat most egészen mást jelent, hogy most téged kell utadra engedni! Tünde! A héten nyelvvizsga van, szervezned kell, el kell mondanod, melyikünk mit csináljon, gondosan előkészíteni mindent, ahogyan szoktad!

Várnak a németeseid, az oroszosaid, be van kapcsolva a kamerájuk, figyelik azt a tanárt, akire soha, senkinek sem volt egyetlen rossz szava sem. Nomen est omen: a jó tündérünk voltál. Társunk voltál.

Egy belőlünk. Alapító egy olyan közösségben, akik felmérték, hogy közösen mindent meg tudunk oldani és te igazán a megoldások embere voltál.

Vasárnap reggel megpihenni vágyik mindenki; letenni a hét terhét, feloldódni a családban, a pihenésben, feltöltődésben. Téged elragadott egy vasárnap. Bennünket itt hagyott a kérdéssel, hogy miért? Miért te? Tudom, hogy válasz nincs. Megoldás most csak az lehet, hogy megköszönjük, amit eddig adtál nekünk, hogy figyelünk a lányodra, hogy nem feledünk, de azt be kell látnunk, hogy

„Soha nem vagyunk elegen, hogy magunkra vegyük egy ilyen nagy bánat súlyát.”
(Olivier Bourdeaut)

Nyugodj békében, társunk!

A tantestület nevében Kovács Erika