2020. június 17-én elbúcsúztak tanáraiktól a végzős diákok. Lekrinszki Dóra, 12. osztályos tanuló beszéde méltó  lezárása volt az együtt töltött időszaknak, köszönő szavai mindannyiunkat meghatottak.

Kedves Pedagógusaink!

Először is, engedjék meg, hogy elmondjam, milyen furcsa érzés most így itt állni Önök előtt. Tisztán emlékszem, hogy március közepén, egy pénteki napon, szokás szerint úgy köszöntek el tőlünk, hogy majd hétfőn találkozunk. Ismét megígértették velünk, hogy azt a két hete várt beadandót hétfőre most már tényleg hozzuk el. Szervezés alatt állt a ballagás, hatalmas készülődés volt az érettségire, és akkor még azt sem tudtuk, mikor és hogyan látunk neki ennek a búcsúzóműsornak az összeállításához. Aztán, szintén ezen a pénteki napon, egyszer csak feje tetejére állt az Önök, és egyúttal a mi világunk is. Sorra jöttek az egyre furcsább és szokatlanabb szituációk, de az elmúlt hetek egyik legnagyobb kérdése ugyanaz maradt: hogyan köszönhetnénk el méltó módon Önöktől?

Aztán, ahogy telt az idő, a válasz napról napra világosabbá vált. Az eredmények, amiket elértünk. Ez a legméltóbb búcsú. Ha akad is két, talán hasonló érettségi bizonyítvány, mindannyian különböző tárgyakból, különböző százalékokat teljesítettünk. Egy valami mégis közös a bizonyítványok sorai között: az Önök munkája, kitartása, odaadása és lelkesedése. Ezzel egyaránt gondolhatnék a több tízoldalas matek vagy angol házikra, a 928 millió szavas beadandó esszékre vagy a hétvégi "erre még úgyis lesz időd" egyperces példákra, szorgalmikra, de valójában az apró figyelmességekre gondolok, a "Semmi baj, legközelebb jobban sikerül."  vagy a "Nézd, ezt hibáztad el. Gyere, elmagyarázom, hogy tudnád jobban csinálni." Jöhettünk zokogva, fáradtan, kimerülten iskolába, hiszen mindig volt Önök között valaki, aki megkérdezte, hogy "Jól vagy? Tudok segíteni?".

Sokan kérdezték az osztályunktól, hogyan maradtunk mindvégig ilyen össze- és kitartóak. A válasz abban rejlik, hogy Önök mindig engedték, hogy azok legyünk, akik éppen lenni szerettük volna. Próbáltak minket mindig a helyes irányba terelgetni, de hagyták, hogy saját gondolatainkat, megoldási módszereinket alkalmazzuk és kifejezzük azt, hogy kik vagyunk valójában. Hetedikes korunktól kezdve, amikor a legnagyobb viták Önök és az osztályunk között amiatt zajlottak, hogy már megint miért dobtatok narancsot a falra, vagy miért öntöttétek az asztalra a cukrot és miért nem lehet elmenni a termetek előtt anélkül, hogy megsüketülnénk, Önök állandó és biztos pont voltak az életünkben. Tudtuk, bármilyen kérdés és probléma merül fel, amíg a tanári bejárata előtt nézegetjük a kupákat, Önök bent éppen fejvesztve keresik a megoldást.

Köszönjük, hogy mindig elvárásokkal állítottak minket szembe. Így lettünk kitartóak, így alakult ki az értékrendünk, amely céljaink felé vezető úton magabiztosságot ad.

Köszönjük, hogy bíztak bennünk. Így a nehezebb pillanatokon is gyorsabban tovább tudtunk lépni és kitartóan próbáltuk az elhibázott dolgokat kijavítani.

Köszönjük, hogy támogattak minket. Habár osztályunk hat évig küzdött és küzd a változások hadaival, Önök minden szituációban alkalmazkodva, maximális felkészültséggel keresték számunkra a kedvező lehetőségeket.

Köszönjük, hogy tanácsot adtak, hogy energiát szántak ránk akkor is, amikor már régen lejárt a munkaidejük.

Köszönjük a boldog perceket, a nevetést és mosolyokat, amikre mindig emlékezni fogunk. Köszönjük azt is, amikor Önök miatt pityeregtünk: hogy máshogy lettünk volna mindennel szemben ellenállóak és erősek?

Köszönjük, hogy pedagógusaink mellett szövetségeseinkké és barátainkká váltak. Együtt izgulhattunk Önökkel Felnagy Tanár úr kisfiáért, Olinda, azaz elnézést, Földi Tanárnő sikeres diplomájáért. Örülhettünk a Júlia által telerajzolt matek dolgozatoknak. Együtt szurkoltunk a Bibó Kupán. Vártuk, hogy mikor érkezik meg Hegedűs tanárnőhöz a szerelő, akit sosem lehet elérni. Megbeszélhettük Csonkáné tanárnővel, mekkora csalódás volt a legújabb Marvel film. A táblán követhettük, milyen teendői vannak még Paul tanár úrnak aznap. Meghallgathattuk Vladár tanárnő kedvenc örökzöld slágereit olyan hangosan, hogy örökké a fülünkben cseng a dallamuk. Kibeszélhettük Katkó tanárnővel, milyen szép lett a frizurája és milyen jól áll neki az új cipője vagy melegítője. Pozitív gondolkodásról tanultunk Lekrinszkiné tanárnőtől, aki képes volt akár a folyosón is megállítani bennünket, hogy jobb kedvre derítsen. Rajzolhattunk Kiss László tanár úrnak fára mászó juhokat plusz egy pontért a dolgozatban. Megtanulhattuk Kissné tanárnőtől, hogyan kell helyesen és meggyőzően kimondani azt hogy Túró! vagy, hogy miként lehet párhuzamot vonni kémiai vegyületek és a palacsintasütés között. Első kézből értesülhettünk az Origós nyelvvizsgaeredményekről Pálfiné tanárnőtől, és mindig volt pár kedves szava hozzánk egy-egy bizonyítvány átvételekor.

Legfőképpen pedig köszönjük, hogy szerettek minket és vigyáztak ránk, a szárnyaikat próbálgató kismadarakra. Most itt az idő, hogy elrepüljünk, és megmutassuk az egész világnak, mennyit tanultunk a Bibótól.

Az üzenet, amit hagyni szeretnénk, az a felismerés, hogy ennek az iskolának a kialhatatlan és varázslatos fénye, ami akkor is érezhető, ha teljesen üres az épület, Önöktől származik. Önök a lámpások, amelyek megvilágítják diákjaik útját, hogy előre segítsék őket és utat mutassanak nekik.

Hálásan köszönünk mindent és a mihamarabbi viszontlátásra!