Körülbelül egy éve történt, hogy Osztályfőnökünk azzal a kérdéssel jött fel hozzánk órára, hogy szeretnénk-e részt venni egy HATÁRTALANUL kiránduláson Erdélyben. A válasz természetesen egyértelmű volt. Miután megtudtuk, hogy nyert a pályázatunk, egy felkészítő órán is részt vettünk, ami még jobban meghozta a kedvünket.

Az indulás napján, szeptember elsején már nagyon vártuk, hogy egyrészt útra kelhessünk, másrészt pedig, hogy újra találkozzon az osztály egy nyári szünet után. Hajnalban felszálltunk a buszra és száguldott a lelkes csapat a határ felé. Erdélyben az első utunk Déva várához vezetett. Rövid várakozás után beszálltunk egy telekabinba, ami felvitt minket a hegy tetejére. Fent a vár romjainál egy gyönyörű kilátás nyílt a közeli tájakra. Természetesen Kőmíves Kelemenné legendája is valamennyiünknek eszébe jutott. Miután kigyönyörködtük magunkat a látványban, visszamentünk a buszhoz és Gyulafehérvárat vettük célunkul. A városba érve meglátogattuk Hunyadi János síremlékét és meg is koszorúztuk azt. A főtéren is volt időnk körbe nézni, szuveníreket venni és még beszélgetni is. Ezután Segesvárra mentünk, ahol Petőfi emlékműve előtt tisztelegtünk. Innen már egyre jobban vártuk a napi főcélt, hogy eljussunk a szállásra, ugyanis kíváncsiak voltunk, hogy kik lesznek a házigazdák, de azért bevallhatjuk, hogy egy kicsit el is fáradtunk a nap végére. Valamennyiünk korábbi tapasztalata az volt, hogy az itteni fogadók nagyon kedvesek és barátságosak. Nem csalódtunk, mindent megtették a háziak azért, hogy nekünk a legjobb legyen, a finom falatoktól kezdve a vendéglátó szereteten át a kényelmes és tiszta szobákig minden lenyűgözött minket. Este még beszélgettünk egy kicsit a szállásadókkal és egymással is, majd jólesően feküdtünk le aludni.

Második nap Korondra korongozni mentünk. Ki lehetett próbálni, és mindenki élt is ezzel a nem mindennapi lehetőséggel. Szebbnél szebb agyagtálak, edények, vázák és egyéb dekorációs tárgyak készültek, amiket haza is lehetett hozni. Amíg az egyik csoport a korongozással ismerkedett, addig a többiek a taplógomba műveléséről hallgattak meg egy előadást és szó esett a székelykapukról is. Aki akart, vásárolhatott taplóból készült termékeket, mint a kalap, szemüvegtörlő vagy egy élethű játékegér. Boltban is megálltunk, ahol tovább lehetett bővíteni a szuvenírjeink készletét. Székelyudvarhelyen benéztünk egy cukrászdába, ahol ismét jutott idő a közösség építésére, sőt még az aktuális szülinaposainkat is felköszöntöttük. Szejkefürdőn a székelykapuk alatt felsétáltunk Orbán Balázs emlékművéhez, majd egy koszorúval is kifejeztük tiszteletünket. Ezután Farkaslakán Tamási Áron sírját tekintettük meg, munkássága előtti tiszteletünk jeléül nyughelyére koszorút is helyeztünk. Ezután szintén kicsit fáradtan, de sok élménnyel gazdagodva foglaltuk el szállásainkat.

Harmadik napon a Csicsajba látogattunk el. Megismerkedtünk a kürtőskalács sütés fortélyaival, és még medvekolbászt is kóstolhattunk, de sajnos (vagy talán szerencsére) igazival nem találkoztunk. A szép időben egy erdei túrára is elindultunk, nem bántuk meg, gyönyörű volt a táj. Az alföldi gyerekeknek néha kissé nehéz volt az emelkedőkre felkapaszkodni, de minden erőfeszítést megért, gördülékenyen vettük az akadályokat. A séta közben az idegenvezetőnk, aki nem mellesleg a helyi polgármester is volt, a fegyverekről is tartott egy rövid előadást, ami főként a fiúknak nyerte el a tetszését. Mint már említettem, az időjárás is kedvezett nekünk, így visszaérve a túráról baráti beszélgetésekre, kikapcsolódásra, egy kis töltődésre is volt idő. Ekkor volt este a táncház, amihez megvallva nem volt már sok kedvünk, de a végére nagyon belejöttünk, megszerettük. Így visszagondolva kár lett volna kihagyni.

Negyedik nap nagyon korán keltünk, hogy időben odaérjünk a „Hétlétra” túra helyszínére és mindenre legyen időnk. Három óra buszozás után el is érkeztünk a célunkhoz. A látvány itt is lenyűgöző volt, festői képekkel. Az út egy hegyre vitt fel, aminek a csúcsára csak úgy lehetett feljutni, ha hét létrán felmászunk oda. Ezek hosszúsága azonban változó volt, a legrövidebb 2 méteres, a leghosszabb pedig 15 méteres volt. Az adrenalinszintje rohamosan nőtt mindenkinek, ami még emlékezetesebbé tette a kirándulást. Néhány óra hossza után buszra szálltunk és a Szent Anna-tóhoz mentünk át. Ott meghallgattuk a tó legendáját, a partján kürtőskalácsot ettünk, és volt, aki a tóból kisebb halakat próbáld meg kifogni kisebb-nagyobb sikerrel.

Az utolsó előtti, ötödik nap először az ezeréves határhoz látogattunk el. Olyan megmagyarázhatatlan érzést keltett ez néhányunkban, jó volt ott állni. Csíksomlyón felmentünk a keresztút mentén arra a helyre, ahol a búcsú is szokott lenni. Itt megint előjött, hogy az Alföld túl sík ahhoz, hogy egy levegővel fel tudjunk itt gyalogolni, de megint csak vettük az akadályokat, egymást bíztatva felértünk a tetejére. Lefelé jövet a borvízből is hoztunk haza kóstolót. Meglepődve tapasztaltuk, hogy ottlétünkkor a helyiek kartonszámra palackozták ezt a vizet. Mint később kiderült, gyógyító hatást tulajdonítanak neki. Csíkszeredán mindenki szabadon megnézhette a várost, boltba elmehetett, hiszen volt szabadidőnk. Este a szállásra érve igyekeztünk gyorsan aludni, hiszen másnap ismét korán kellett kelni, hogy időben hazaérjünk és minden aznapra tervezett programra legyen elég időnk.

A hatodik nap reggelén elbúcsúztunk szállásadóinktól, átadtuk a nekik hozott ajándékainkat is a nagyon lelkiismeretes és fáradhatatlan munkájukért. Ezután felszálltunk a buszra és útnak indultunk. Elsőként Tordára érkeztünk, ahol a sóbányát tekintettük meg, és megismerkedtünk az ott levő eszközökkel, amikkel régen bányászták és a felszínre hozták az alapvető fűszerünket, a sót. A felszíni túrák után jó volt egy kicsit a föld alá is benézni, mindenképp érdekes volt, amit a bányában láttunk. Utolsó megállónk Marosvásárhely volt, ahol egy rövid városnézés után egy templomot tekintettünk meg. Ezután már a határt vettük célba, hogy hazaérkezzünk.

Összességében nagyon tartalmas, programokkal teli, de egyben fárasztó hat napon voltunk túl. Megláthattuk a régi, nagy Magyarország tájait és emlékeit, amiket bár már néhányan láttunk, hiszen vettünk már részt ilyen kiránduláson korábban, de teljesen megérte újból szemügyre venni ezeket. Külön pozitívum volt, hogy természetesen a múzeum- és emlékhelylátogatások mellett volt sok szabadprogram is, ami még jobban összehozta a társaságunkat. A nyári szünet után talán kellett is ez, hogy újra meglegyen az egység az osztályban, tudjuk segíteni és biztatni egymást úgy, hogy közben szép emlékeket gyűjtünk és jól is érezzük magunkat. Köszönjük a lehetőséget, egy életre szóló élmény volt!

10.a